Magyar Kereskedelmi és Vendéglátóipari Múzeum
Kultea














Az utca képeskönyve
Kereskedelmi plakátok és korabeli kritikájuk (1885-1945)
2006-09-21 - 2007-02-04


„Az ucca képeskönyvében még csak lapozni sem kell. A képek maguktól jönnek elénk. Az ucca képeskönyve a plakát. Gyermekhez, felnőtthöz, fiatalhoz, öreghez, nőhöz, férfihez, mindnyájunkhoz beszél. Ez a képeskönyv elkísér bennünket egész életünkön át.” (Radó György, 1933)

A vásárlókedv felkeltésének látványos eszköze a színes nyomtatás nagyszerű lehetőségeit kihasználó utcai plakát. Franciaországban született az 1870-es években. Az új technika térhódítása mellett a gazdasági élet fellendülése, a tömegtermelés megindulása, a városfejlődés és a vele járó polgárosodás létjogosultságot adott neki Magyarországon is a 19. század utolsó évtizedeiben.
A kezdetben historizáló stílusban fogant plakátmvészet a 20. század elején alkalmazott művészeti ággá fejlődött. Jeles alkotói – Faragó Géza, Bíró Mihály, Földes Imre, Tuszkay Márton – a művészi környezetformálás úttörői voltak, a szecesszió szellemében. Cégeknek, márkáknak adtak maradandó képi megfogalmazást, mulatókba, mozikba invitálták a polgárokat. Kedélyesen mulattató megoldásokkal hatottak rájuk. Plakátjaik központi alakja a nő volt, aki asszonyi ékességet és műszaki csodát egyaránt reklámozott.
Az első világháború után az élesedő piaci verseny, az eladásért folytatott harc széles körben mozgósította a grafikusokat, és kenyeret adott nekik a nehéz időkben. A reklámgrafika önálló művészeti ággá, elismert szakmává vált. Az 1920-as években a kereskedelmi plakát fejlődött látványosan. Középpontjában a hirdetett áru állt, gyakran humoros vagy meghökkentő formában. A megfogalmazásban különböző stílusok (historizmus, akadémizmus, szecesszió, art deco, konstruktivizmus) éltek békésen egymás mellett. Megszaporodott a plakátpályázatok száma, a legjobb alkotások kerültek ki az utcára. Berény Róberttel és Bortnyik Sándorral az élen a tervezők fiatal nemzedéke hatásosabb kifejezési mód után kutatott, a modern plakát újszerű lehetőségeivel kísérletezett.
Az 1930-as években előtérbe kerültek a nemzeti karakter kifejezésére törekvő idegenforgalmi plakátok.
A magyar plakát fórumot és elismerést kapott hazai és nemzetközi kiállításokon. Színvonalát művészegyéniségek hosszú sora bizonyítja: Berény Róbert, Bér Dezső, Bortnyik Sándor, Bottlik József, Csabai Ékes Lajos, Haranghy Jenő, Irsai István, Konecsni György, Kónya Zoltán, Macskássy Gyula, Molnár C. Pál, Pólya Tibor, Repcze János, Végh Gusztáv stb.
A korabeli sajtó reflektálása szinte egyidős a plakát megjelenésével. Az „utca képeskönyve”, „az utca galériája” – mondták a plakátról a kritikusok a 19-20. század fordulóján, de nevezték vásári kikiáltónak is, „ki elvesztette hangját, és színes gesztikulációkkal akarja a tömegeket elcsábítani.”
A képes falragaszoknak fontos ízlésnevelő szerepet tulajdonítottak. Bíráló szemük a válogatás nélkül kiragasztott plakátrengetegben észrevette a remekműveket. Az 1920-as évektől előtérbe kerültek az elemző, értékelő írások, és megszólaltak az alkotó művészek is.
A kiállítás a plakátokat az utca hangulatát megidézve hozza közel a látogatóhoz. Nem képtári rendben sorjáznak: hirdetőoszlopokról és hirdetőtáblákról szólítják meg a nézőket, egymással versengve, hiszen ez a dolguk. Különlegesség a múzeum két eredeti világító hirdetőoszlopa, melyek hajdanán villamosmegállóban posztoltak. Most az egyik a kiállítótérben, a másik pedig megszokott környezetében, a közeli Madách téren kínálkozik a nézegetésre.
A kísérő szövegek zömét nem muzeológusok írták: kritikusok soraiból állítottuk össze. Különböző folyóiratokból összegyűjtött, ma is aktuális és tanulságos kritikák között tallózhat a látogató. Forgathatja a kilenc leckéből álló plakát-tankönyvet, ha kedve van, a „firkafalon” próbára teheti plakátalkotó képességét, és választ adhat a rendezők kérdésére. Ön szerint milyen a jó plakát? Tallózás a korabeli kritikák között A modern kereskedő nem elégszik meg avval, hogy áruit egyszerűen raktáron tartsa, vagy hírlapokban hirdesse. Sokkal nagyobb hatást ér el a nagy fogyasztó közönségnél, ha odaveti hirdető falragaszait a publikum szeme elé, az utcára, a sokadalmak helyeire, vasutak vaggonjaiba, nyilvános séták és találkozók helyére, ahol ezer meg ezer ember fordul meg s ugyanannyi olvasója akad az ő reklámjának. Természetes, hogy célját csak akkor éri el, ha reklámja föltünő, ha formájával és színeivel messziről kiviláglik a többi közül és ha nemcsak tartalmával, hanem csínjával, ízlésességével is leköti a közönség figyelmét. (Lyka Károly, Az utca művészete. Új Idők, 1898.)

A hirdető-oszlopok állandó műkiállításnak mondhatók, éjjel-nappal tárva-nyitva, melyet mindenki, a legszegényebb, a legsietősebb is menetközben élvezhet. Soknak az oszlop pótolja a hirlapot, s politikai események alkalmával, mozgalmas időben vagy egyéb szenzációs időben valósággal ostromolja azokat a kiváncsi tömeg. Ekkor érvényesül a plakát-oszlop oktató hivatása. (Grafikai Szemle, 1900)

Az eredeti plakát olyan, mint a hű feleség, a tömegplakát, mely többek részére készül, s mindenki a saját cégének reklámját nyomatja rá a plakát képére, olyan, mint az utcalány. (Gronwald Ernő, Plakátok. Az Üzlet, 1908)

Túl messze vezetne valamennyi magyar művész nevét elsorolni, akiknek képei visszaköszönnek ránk a budapesti utca hirdetőoszlopairól. Nincs már megállás, a bomba felrobbant, a folyamat elindult. Napról napra önállóbbak lesznek a magyar művészek, egyre kevésbé befolyásolják munkáikat a külföldi minták. Nap mint nap fedeznek fel eddig ismeretlen tehetségeket, s ez a legfőbb biztosítéka a sajátosan magyar plakátművészet sikeres fejlődésének. (Gondos Ignác, A modern magyar plakát. Das Plakat, 1915)

… számos kritikánk foglalkozott már a magyar villamosplakát-terméssel és rámutattunk arra, hogy a jól megkomponált villamosplakát mindig eredményes és értékes reklámtevékenységet jelent. De meg kell mondanunk végre: a pesti villamoson túlteng a reklám! Kisplakát az ablak felett, plakát az ajtókon, plakát elöl az üvegen, világító plakátdoboz az ajtók felett, tárcsa a fogantyún, láncon lógó plakátok, felírás az oldalakon, tábla kívül az oldalakon, tábla a tetőn, este neonvilágítás és nappal hangos reklámszöveg, - csupán a kocsivezetőről és a kalauzról hiányzik még a felírat… Kissé mégis sok a jóból! (Reklámélet, 1936)

Nekünk plakátfestőknek nehéz a feladatunk, mert túl kell egymást kiabálnunk és annál nagyobb sikere van egy plakátnak, mennél inkább kiharsan a hangja a rettent? orchesterből. Ennek ellenére mindig művészinek kell lennie. Hogy plakátjaink nagy feltünést keltsenek, azt nem csak azáltal érjük el, hogy rikítóbbnál rikítóbb színeket alkalmazunk, hanem, hogy más legyen, mint a többi. Ott, ahol mindenki handabandázik, az vonja magára a figyelmet, aki szerényen, csöndesen meghúzódik. Mindig számolni kell azzal, ha plakátot csinálunk, hogy a plakátoszlopokon milyen tónus uralkodik, mert csak akkor biztosíthatjuk az új plakát sikerét. (Pólya Tibor, A kirakatrendezésről és plakátról. Reklámélet, 1928)

Magyarország fő exportcikke a tehetsége. Amikor keresztmetszetet adunk a magyar reklámgrafikáról, ezt mindenképpen ki kell emelnünk. Azok között az államok között, akik az elmúlt tizenöt évben előremozdították a reklámgrafikát, jelentős számban találunk magyar művészeket. Mi biztosítja a magyar reklámgrafikusokat ebben a versenyben? A tehetségük. Legyen ez plakát – a reklámgrafikusok főerőssége – prospektus, csomagolás vagy könyvborító: a színhatásokból azonnal felismerni a magyar művészt. Az újkelet? tárgyilagosság festőiséggel párosulva, újraélesztette az elmúlt években a magyar plakátot. (Rosner Károly, A magyar reklámgrafika. Gebrauchsgraphik, 1936)




Magyar Kereskedelmi és Vendéglátóipari Múzeum
1036 Budapest, 
Korona tér 1.
(volt Dugovics Titusz tér)
Tel.:375-62-49
Fax.:269-54-28
e-mail: mkvm@iif.hu

Megközelíthető a 206-os és a 86-os busszal (Kiscelli u.), az 1-es villamossal és az 5-ös hévvel (Szentlélek tér)




Fenntartó intézmény: