2024. február 23. | Dosztály Bianka
A civilizáció történetében az ember mindig is kísérletezett a növényekkel, állatokkal, ásványi anyagokkal, hogy különböző tradicionális célokra használja fel ezeket. Így hamar kiderült, hogy megannyi növény alkalmas táplálkozási és gyógyászati célokra. A próbálkozások további eredménye volt, hogy számos olyan növényt fedeztek fel, amelyek tudatot megváltoztató, serkentő, mágikus vagy mámorító tulajdonságokkal bírnak.
Nem is az emberiségről lenne szó, ha nem csapott volna le ezekre a növényekre, hogy minél több mindent tudjon meg róluk és kiaknázza a bennük rejlő lehetőségeket. Úgy vélték, hogy ezek az istenek növényei, a fogyasztásukkal kapcsolat jön létre az ősök és szellemek világával. A tudatmódosítás mellett, mintegy „érdekes” mellékhatásként tapasztalták akkoriban az emberek, hogy ezek a növények a nemi vágyat is felkeltetik. Ezen fellelkesülve, rítusok és vallási szertartások keretei közé szorították a fogyasztásukat. Úgy vélték, ilyen örömöket és mámort csak istenek élhetnek át, de ezekkel a mámort hozó növényekkel az emberek át tudták lépni a határt az istenek világába, így ők maguk is istenekké és istennőkké válhattak a rítusok alatt. A legtöbb ősi kultúrában rendszeresen találkozunk termékenységi rítusokkal, melyek szintén az efféle növényekhez köthetők, a szertartások során afrodizisztikus és pszichedelikus hatással bíró növényeket vittek be a szervezetükbe különböző módokon – folyadékként fogyasztva, rágva, belélegzve.
A természeti népek valamennyi osztályból, rendből, családból, nemzetségből származó növényfajok ezreit próbálták ki. Némelyikkel elérték a kívánt hatást, de olyan mellékhatásokkal bírtak, hogy inkább felhagytak a használatukkal. Rájöttek, hogy néhány növénycsaládban gyakrabban fordulnak elő afrodiziákumok, ilyenek például a csucsorfélék (solanaceae). Érdekesség, hogy ebbe a növénycsaládba nem csak az erős afrodiziákum-jellegű hatással bírók tartoznak, hanem egyes ismert zöldségfélék is, mint a paradicsom, burgonya, padlizsán, paprika. A kaktuszfélék is egy sor fajt fel tudnak mutatni. Egyébként a legismertebb kultúrnövények közül jó néhány tartozik a bevált afrodiziákumok közé, mák – ópium; kender – hasis, marihuána; szőlő – bor; datolyapálma – pálmabor. A fennmaradt emlékek alapján a régi árják a „szoma” néven ismert afrodiziákumot használták sikeresen, sokszor megénekelték, viszont nyoma veszett, a mai napig homály fedi, hogy pontosan mit is használtak. A „mólü” az ókorban szintén nagyon népszerű szer volt, de ennek azonosítása sem sikerült, pedig számos tudós kísérletezett a beazonosításával, az eddigi a kutatások nem hoztak eredményeket.
Az emberiség mámorhajhászó kísérleteit az állatok sem úszták meg. Az egyik hatásos, de közben legrettegettebb állati eredetű afrodiziákum a jelentéktelen megjelenéssel bíró kis kőrisbogár volt, amely a nünükék családjába tartozik. Az óegyiptomi Ebers-papírusz említi először, külsőleg-belsőleg is alkalmazott gyógyszerek alapja volt, és nem elhanyagolható módon gyilkosságokban, kivégzésekben is szerepet kapott. Nem tartott sokáig felfedezni az akkori orvosoknak, hogy a hatásos, káros és halálos mennyiségek nincsenek távol egymástól. Ennek köszönhetően sokan haltak meg nyomorultul kedvesük karjában.
De hogyan kutatják ezeket a szereket? Mi alapján próbálják ki? Kétféle metódus létezik: etnofarmakológia és nyugati orvostudomány. Az etnofarmakológiában olyan szereket vizsgálnak, melyeket a különböző népcsoportok különféle célokra rendszeresen használtak. Ennek során felmerülnek a lelkes kutatóban az előzetes kérdések: Miből áll a kérdéses szer? Hogyan használták? Mekkora adag szükséges belőle? Milyen rítusok és mítoszok állnak összefüggésben vele? Milyen elvárást támasztottak az afrodiziákum felé? Milyen hírneve van/volt? A második fázisként a kutató rátérhet az emberkísérletre, vagyis önmagán teszteli a kérdéses afrodiziákumot, és feljegyzi saját tapasztalatait. Innen megérkezik a harmadik fázishoz, amit aztán át rögtön át is ad a nyugati orvostudománynak. Ez a fázis az adott afrodiziákum elemzését jelenti. Milyen anyagokból áll? Kivonhatók belőle vegyi anyagok? Hogyan viselkedik laboratóriumi körülmények között?
A nyugati orvostudomány számos szempontból vizsgálja az adott növényt, gyakran ki is mutatnak hatóanyagokat, azonban néha semmit nem találnak. Itt sem maradhatnak el a további kísérletek, és érthető lenne, ha ezeket továbbra is embereken tesztelnék, a kivont hatóanyag afrodizisztikus hatását illetően. Viszont jelenleg az a felfogás a jellemző, hogy az ember csak „meghatározott funkciókkal rendelkező gép”, melynek értelmében ezek a funkciók leválaszthatók és megfigyelhetők állatokon is, vagyis helyet kaptak a patkánykísérletek. Ha sikeresnek minősítetették, akkor tértek át az embereken való tesztelésre. A nyugati orvostudomány egyébként semmilyen szempontból nem veszi a figyelembe a természeti emberek tapasztalatait, akik évezredek óta összhangban élnek a természettel és gyakori használójuk a kísérletek alá vett afrodiziákumoknak.
Prüdéria, kereszténység a neved. Egyetemesnek mondható ezeknek a szereknek az alkalmazása, pl. már a neandervölgyiek is használtak afrodiziákumokat 60.000 évvel ezelőtt. Az ókor nagy füvészkönyvei (Theophrasztosz, Dioszkuridész, Plinius művei) számos olyan írást tartalmaznak, amelyek ezeknek a lágyszárú növényeknek a hatásait taglalják. Hogy lehet, hogy mégis kiveszett a világ egy részéből? Európa áttért a keresztény hitre és a tanításokkal ellenkezik minden ilyen növény (és állat) használata. Míg az ókorban szent dolgoknak tekintették, addig a kereszténység szerint démoni, boszorkánysághoz és pogánysághoz kötődő, ördögtől való bájital volt minden ilyen hatóanyagot tartalmazó dolog. A keleti világ mindeközben iszlám hitre tért, amely viszont nem tiltotta ezek használatát. Ebben a kultúrkörben, aki a saját testét tiszteli, nem számít bűnösnek, hanem az istenek sorába képes emelkedni. Életkedvvel, életörömmel, etikailag is elismert, ősi hagyományokkal azonosítják, míg a keresztény elvek mentén számos szankciót vontak maguk után.
A könyvben bemutatott növények között jó néhány olyan is szerepel, melyekkel később visszaéltek és kábítószerként kezdték el árusítani és használni. Ennek az írásnak nem célja (és a könyvnek sem), hogy ezeket a növényeket jobban bemutassa, népszerűségüket növelje, egyéb tulajdonságaikat kiemelje, értem ezt pl. a kenderre, ópiumra vagy a kokainra. Érdekes lehet viszont a bor és a méz vizsgálata, hiszen ezek a mai napig megtalálhatóak szinte minden háztartásban, mindennapjainkhoz hozzátartoznak, és talán még sosem gondolt a kedves olvasó arra, hogy régen afrodiziákumként tekintettek rájuk.
Az istenek itala az ambrózia volt – az élvezet, melyet az ital fogyasztása okozott, csak az isteneket illette meg. Hogy pontosan mi volt az ambrózia, nem tudjuk, egyetlen ismert forrás sem említi kifejezetten a növényfajt, vagy a nevét. Aki ivott belőle, megízlelte a mámort és halhatatlanná vált, ezért az istenek őrizték a receptet, nem akarták, hogy az emberek is a soraik közé emelkedjenek. Az ember sokszor nem fogadja el a nemleges választ, ezért elkezdték felkutatni az ambróziát helyettesíthető pótszert, így jött létre egy különleges fűszerezésű bor. Fennmaradt néhány recept, melyekből kiderül, hogy az egyiptomiak beléndekkel, mandragórával, kattal, kék tengeri rózsával erősítették az italt. Az ókori keleti kultúrák szent italként vagy istenek italaként hivatkoztak rá. Az ókori Babilonban vallási ünnepeken mámort hozó italként fogyasztották, majd a szerelem istennőjét megtestesítő főpapnővel lehetett nászra lépni – ez sokszor csak a királynak adatott meg. Ismert még „Kleopátra bora”, amely nyers ópiumot és számos burgonyaféle növény kivonatát tartalmazta. Dionüszosz Ázsiából érkezett Európába – kultusza alatt vált a bor igazán lényeges szereplővé – magával hozta a bornak a receptjét seregnyi pajzán szatír és nimfa kíséretében. Nem véletlen, hogy sok követője volt a vidéki társadalmakban ennek a duhaj istennek. Rendszeresen tartottak bacchanáliákat, azaz dionüszoszi ünnepeket. Az ünneplés alatt afrodiziákumos italokat fogyasztottak, táncoltak, énekeltek, dorbézoltak és teljes eksztázisba zuhantak. A bacchanáliák titka a bor volt. A mai borok már nem képesek ilyen hatást kiváltani, mivel a borászok már nem dúsítják őket különféle afrodizisztikus növényekkel, így senki ne várjon földöntúli mámort otthon egy üveg Tokajitól (J). Az otthoni kísérletezéstől is óva intenék mindenkit, mert a legtöbb görög forrás elhallgat egy nagyon lényeges növényt, amit felhasználtak – ez a légyölő galóca, amely a duhajságot váltotta ki és misztikus dimenziókba sodorta az embereket. Bár elvileg a légyölő galóca forrázással méregteleníthető és utána fogyasztható, én nem kísérleteznék vele, persze a modern orvostudománynak köszönhetően a halálos kimenetel mára rendkívül ritkává vált, de nem éri meg benne lenni abban a kis százalékban sem…
Emen K’uh, a maja indiánok földre szállt istene ismertette meg az emberekkel a mézet és a méhsört (mézsör) is – tartják a legendák. Ősidők óta minden népnél afrodiziákumként jelent meg a méz, nem csak az első édesítőszer volt, hanem az első alkohol tartalmú ital is. A méhsör készítése során a mézet vízben feloldották és erjedni hagyták, az erjedés pár óra alatt beindult, adalékanyagként bódító hatású fakérget tettek bele, vagy békát merítettek a méhsörbe, hogy kiázzon a DMT-tartalmú mérge, amely pszichedelikus hatást adott a sörnek. Az ősi kultúrákban úgy tartották, hogy a méhtermékeknek fiatalító hatásuk van, meghosszabbítják az életet is – ezeket a mai napig felhasználják kozmetikai termékek készítése során is. A méz minden testi- és lelki folyamatot jótékonyan befolyásol. Többféle mézet különböztetünk meg aszerint, hogy a méhek milyen növényekről gyűjtötték be a nektárt, ennek megfelelően a gyógyhatásuk is különböző. Köhögésre kakukkmézet, megfázásra hársfavirágmézet javallottak.
„A szerelem gyógyító ereje minden bizonnyal a legkíméletesebb gyógyszer minden emberi bajra. A tibeti orvoslásban lelki betegségeket gyógyítottak vele, s jóféle afrodiziákumot is rendeltek hozzá. A szerelem meggyógyítja a beteget, helyreállítja a viszonyát a többi emberhez, az egész világhoz.”
Felhasznált irodalom:
Rätsch, Christian: A szerelem füveskertje. Terra, Budapest, 1994.
