2022. június 22. | Németh Nóra
120 éve született Gönczi Gebhardt Tibor (1902-1994) grafikusművész. A jeles évforduló alkalmából múzeumunk az alkotó életművét bemutató kiállítást rendez, mely a Múzeumok Éjszakája előestéjén, június 24-én nyitja meg kapuit a közönség előtt. A tárlaton részben azokat az alkotásokat és dokumentumokat tekinthetik meg a látogatók, melyek a grafikus hagyatéki anyagával kerültek intézményünkbe. A kiállításban ugyanakkor a Magyar Kereskedelmi és Vendéglátóipari Múzeum reklámnyomtatványai mellett az Országos Széchényi Könyvtár és a Magyar Nemzeti Galéria plakátjai is bemutatásra kerülnek. A művész által tervezett kártyák az életmű szakértői és a nagyközönség előtt lényegében ismeretlenek, a tárlaton azonban helyet kapnak, így írásomban erre a munkájára, valamint magára a magyar kártyára szeretném felhívni a figyelmet.
Gönczi Gebhardt Tibor 1917-ban nyert felvételt az Iparművészeti Főiskolára, ahol Helbing Ferenc és Haranghy Jenő tanárok vezetése mellett folytatta tanulmányait. Az 1920-as évek elejétől már számos újság foglalkoztatta illusztrátorként. Tevékenysége az alkalmazott grafika szinte összes műfaját magába foglalta. Tervezett kereskedelmi plakátot, prospektust, italcímkét, étlapot, emblémát, fejlécet, ex librist, levelezőlapot, bélyeget, sőt rajzolt képregényt és diafilmet is. 1930-tól a nagynevű Klösz György és Fia Grafikai Műintézet Rt. tervezőművésze volt. A kiváló rajztudással megáldott, sokoldalú művész 1945 után is jelentős megbízásokhoz jutott. 1952-ben munkásságát Munkácsy-díjjal ismerték el.
A múzeum játékgyűjteményének muzeológusaként tudomást szereztem arról, hogy Gönczi Gebhardt Tibor életművében a játékkártya is helyet kapott. 1969-ben a Játékkártyagyár és Nyomda (korábban Első Magyar Kártyagyár Rt., majd Piatnik Nándor és Fiai Játékkártyagyár) fennállásának 100. évfordulója alkalmából a grafikus két magyar kártyát tervezett. A kis példányszámban megjelent emlékkártyák ritkaságnak számítanak a gyűjtők körében. Jánoska Antal kártyagyűjtő, kártyakutató 2014-2015 óta múzeumunkban őrzött, kultúrtörténeti jelentőségű játékkártyagyűjteményében is különleges helyet foglal el a két kártyacsomag. Érdekes körülmény azonban, hogy a művész munkásságát feldolgozó kiállítások (Helikon Galéria (1976), Magyar Mezőgazdasági Múzeum (1995), MOME/Ponton Galéria, (2006) egyikében sem kaptak helyet kártyái, e szép munkáiról életrajzírói is elfelejtkeztek. Ugyancsak meglepő, hogy a korabeli sajtó sem emlékezett meg a kártyákról. Ami pedig még különösebb, hogy a kártyákhoz készített vázlatok, tervek sem ismertek. Az alábbiakban jöjjön mindaz, amit tudunk.
A grafikus által tervezett kártyapaklik között csak méretbeli különbséget fedezhetünk fel, a lapok sarkai aranyozással készültek. A színes hátlapokon az 1869-es és az 1969-es évszám olvasható, felettük az adott évszámhoz kapcsolódó kártyakészítési technológiát megörökítő ábrázolás figyelhető meg. A két emblémaszerű grafika között a „Játékkártyagyár” feliratot láthatjuk. A grafikus az előlapokon szereplő ábrázolások jól ismert témáit nem újította meg, rajzolatukat azonban modernizálta, a figurák kissé geometrizáló jellegűek lettek. Ily módon tartalmában tradicionális, mégis friss és újszerű grafikákkal teli lapokat vehet kezébe a játékos. A lapokon – a megszokottal ellentétben – az ábrázolt személyek megnevezései nem szerepelnek. Jánoska Antal közlése szerint a játékkártyákat változatlan előlapokkal 1971-1972-ben ismét kiadták, de a jubileumi reverzet (hátlapot) megváltoztatták és barna-fehér, végtelen kockás mintával, aranyozás nélkül készítették. (Az újabb kiadású Gönczi-kártyák nem részei az MKVM Jánoska gyűjteményének.)
A magyar kártyát gyermekkorunk óta ismerjük, ábráit öntudatlanul is emlékezetünkbe véstük. De mit is tudunk erről a kártyáról? Magyarországon találták fel? Máshol is így nevezik? Miért hívja a szakirodalom inkább Tell-kártyának? Bejegyzésemben a fenti kérdésekre keresem a válaszokat. Írásomban nem törekszem a téma teljes körű bemutatására, inkább érdekességeket és kevésbé köztudott, de fontos tényeket szeretnék az olvasó tudomására hozni.
A kártyázás az 1840-es évekre vált a hazai polgárság legkedveltebb társas szórakozásává, tömegek játéka azonban csak a 19. század második felében lett. Népszerűségének növekedése egybeesik a „magyar kártya” elterjedésével, mely az 1800-as évek közepétől kiszorított elődjét, a soproni képes kártyának nevezett típust. Utóbbi – melyet akkoriban magyar kártyaként tartottak számon – egyalakossága miatt nehezen kezelhető volt, sok időt vett el a lapok rendezése, forgatása.
Schneider József és Chwalowsky Ödön pesti kártyafestők – elsőségük nem dönthető el – új tükörképes (kétalakos) kártyával lepték meg a játékosokat 1835 körül. A kártyák „alsó” és „felső” lapjaira Friedrich Schiller (1759-1805) Tell Vilmos c. drámájának (1803-1804) szereplőit, az ászokra pedig az évszakok allegóriáit festették. Egyik sem tekinthető radikális újításnak, hiszen nyugat-európai és magyarországi kártyakészítők már korábban használtak tükörképeket, és Tell Vilmos drámájának alakjai is már többször megjelentek 1805 és 1830 között készített játékkártyákon. Az évszakok ábrázolásai ugyancsak szerepeltek már korábbi kártyákon. Mindennek ellenére a kártyatípus grafikája és magyarországi újdonsága rendkívüli sikert aratott. Ennek okairól ma sem tudunk biztosat mondani. Korábban sokan tényként állították, hogy a kártya elterjedésében nagy szerepet játszott a Habsburg-ellenes Tell-téma. Schiller műve a svájci szabad őskantonok – Schwyz, Uri és Unterwalden – felkelését mutatja be Habsburg Albert helytartói ellen. Jánoska Antal szerint kevéssé valószínű, hogy a kártyás ember a játékasztalnál is politizálni akart, véleménye szerint a Tell-kártya sokkal inkább tükörképes rajzolatának köszönhette sikerét. Mindezt megerősíti az a körülmény, hogy sehol nem olvasunk a kártyaképek gyártásának tiltásáról.
Schiller drámáját Magyarországon először 1827-ben mutatták be Kolozsváron. A pesti Nemzeti Színházban 1848-1849-ben tűzték műsorra. A Tell Vilmos, csak röviddel a kiegyezés után, 1869-ben kerülhetett könyv formájában az olvasók kezébe. Bevezetőjében leírtak szerint a Tell-kártya már ekkor nagyon népszerű volt: „Hőseit nagy részt ismerik olvasóim azon kártyajátékokról, mellyel harmincegyezni, preferáncozni, ferblizni stb. szoktak vagy láttak.” Az új, regionális típussá vált, német sorozatjelű[1] Tell-kártyának korai képeiből már a 19. század második felében négy változat alakult ki. A legjelentősebb grafikai és tartalmi eltérést az ász lapokon figyelhetünk meg, a számozott és alakos kártyákon az ábrázolás módjában találunk különbségeket. A magyar kártya ma használatos két változatát pedig bécsi grafikusok készítették a 19. század második felében.
A magyarlakta területeken 1900-ig svájci-német, svájci-magyar vagy helvét névvel illették. Magyarországon a 20. század elejétől kezdték a „magyar” jelzőt önállóan használni e kártyafajta megnevezésére. Fontos azonban hangsúlyozni, hogy a kártyát – a korábbi feltételezésekkel ellentétben – Svájcban soha nem készítették és nem is használták.
Pesten 1835 körül kezdték gyártani a Tell-kártyát, majd Kecskeméten, Debrecenben és Bécsben is megjelent a kártyagyártók választékában. A korai példányokon német nyelvű feliratokat alkalmaztak. Az első magyar nyelvű megnevezéseket Chwalowsky kártyáján találjuk 1845 körül. Az új játékszeszközt 1870 és 1900 között a pesti Első Magyar Kártyagyár Rt. és a bécsi Piatnik Nándor Kártyagyár honosította meg Monarchia-szerte. (Az utolsó soproni képes kártyát Budapesten készítették 1890 körül.)
A magyar kártya népszerűsége a 20. században változatlan maradt, a gyártás és a felhasználás helye pedig Közép-Európa, hozzávetőlegesen az egykori Osztrák-Magyar Monarchia területe. (Azaz a mai Magyarország, Ausztria, s emellett Szlovákia, Horvátország, Szerbia, Románia és Nyugat-Ukrajna magyar-és németajkú lakosainak régiói.) A szakirodalom Tell kártyának nevezi a típust, jelezve a kártya nemzetköziségét, de Ausztriában például „Doppeldeutsche” néven említik. Magyar kártyának pedig csak itthon hívjuk. A legújabb kutatások közös osztrák-magyar kultúrkincsként határozzák meg a kártyatípust, mely közel két száz éve szolgálja a kártyajátékok rajongóit.
______________________________________________________________________________
[1]A német sorozatjel – szív (piros), levél (zöld), csengettyű (tök), makk – a XV. század második felében alakult ki a mai Németország területén és terjedt el Közép-Európa-szerte. Bécsi hatásra Magyarországon is ez a típus honosodott meg a XVI. századtól kezdődően.
Felhasznált irodalom és forrásjegyzék:
Zsoldos Benő: A játékkártya és története, Budapest, 1980., 104-118. o.
Jánoska Antal: A magyar kártya története, ikonográfiája, készítői. In: Aetas. 1999, 14. évf., 1-2. sz., 147-165. o.
Jánoska Antal, Levente József, Zsigri Gyula: Rablóulti. A kártya-és az ultijáték története, szabályai, ultilexikon. Budapest, 2006, 49-65. o.
Jánoska Antal: 40 éves a Gönczi kártya. www.kartya-jatek.hu (Utoljára megtekintve: 2022.06.20.)
Gönczi Gebhardt Tibor Magyar Mezőgazdasági Múzeumban rendezett kiállításának vezetője. Budapest, 1995.
Molnár Gyula: Gönczi Gebhardt Tibor, Budapest, 2006
Gönczi Gebhardt Tibor: Elsőrangú termés. Színes képregénymúzeum 7. Sorozatszerk. Kiss Ferenc, 2015
Továbbá Jánoska Antal szóbeli közlései, melyekért ezúton is köszönetemet fejezem ki.
