2021. szeptember 23. | Veress Kinga
FELKAROLT TERVEZÉS
Már a negyvenes évek elején olyan elvárásokat fogalmaztak meg a hazai iparművészet fejlődésére vonatkozóan, amelyek illeszkedtek az elkövetkezendő évtizedek művészeti ideológiájába is. A nagymúltú Iparművészeti Társulat és a Magyar Iparművészek Országos Egyesülete[1], az ún. „szociális iparművészet” lehetőségeinek bemutatására tárlatokat indított el. Így például 1940-ben Új magyar otthon címmel rendeztek kiállítást[2], 1943-ban pedig a Művészet az iparban programcím alatt az üveg és a fém művészetének szakkiállítását tárták a látogatók elé. A seregszemlékkel a rendezők kimondottan a „tervező iparművészet” és a kivitelező (mű)ipar közötti kapcsolat kialakulását igyekeztek segíteni[3]. A ’43-as tárlaton többek között az ajkai, a parádi, a salgótarjáni üveggyárak termékei mellett Báthory Júlia[4] üvegalkotásait is kiállították.
Az ötvenes évek végétől a városokba tömegesen költözők számára egyre fontosabbá vált az otthonuk csinosítása, kényelmessé tétele. A megnövekedett vásárlói szándékoknak megfelelően a hatvanas évek tervgazdálkodása a minőségi tárgykultúra megteremtését tűzte ki a gyári termelés céljául, tervező szakemberek bevonásával. Sürgetővé vált az iparba „bekapcsolható” iparművészeknek nevelése, „akik az új életformák kialakításában lényeges szerepet tudnak vállalni”.
A korszak csoportos iparművészeti kiállításai a hazai tárgy- és környezetkultúra legjavából igyekeztek ízelítőt adni együtt szerepeltetve a különböző szakágak (textil, kerámia, üveg stb.) képviselőit. „A kor modern lakáskultúráját szolgáló, egyéni ízlést is kielégítő” iparművészeti és lakáskultúra tárlatok tervszerű, hivatalos támogatást élveztek, egyúttal „kulturális szelepként” is funkcionáltak a kor művészetpolitikájában. Gyakoribbá váltak a „művész az iparban” témájú rendezvények.[5]
IPARMŰVÉSZETI BEMUTATÓK
Az újjáépülő ország figyelme az ötvenes évek elején irányult – ekkor még a népművészettel karöltve – az iparművészet felé, mikor 1952-ben megrendezték az I. Iparművészeti Kiállítást.[6]
Igaz, hogy a következő években (a politikai propaganda iránymutatásai szerint) a hangsúlyok a népművészet irányába tolódtak el, de az 1955-ös III. Magyar Iparművészeti és Népművészeti Kiállításon már az egyedi alkotások mellett olyan ipari úton előállított, művészi értékkel bíró „díszítőművészeti” tárgyak is teret kaptak, melyek (az elvárásoknak megfelelően) a „dolgozók ízléses lakás kialakítása” iránti igényének felkeltését szolgálták.
Az üvegművészet reprezentálása szempontjából úttörő jelentőségű volt az Iparművészeti Múzeum 1961-es Az üveg művészete című tárlata, mely a szakág (művészi üvegipar, egyedi üvegművészet) addigi fejlődését mutatta be. A kiállítás rangját bizonyítja, hogy a korabeli filmhíradó is megörökítette.[11]
Az 1965–66-os V. Országos Iparművészeti Kiállításról
A ’65‒66-os tárlat résztvevői közül tizenegyen reprezentálták az üvegművészetet.[12] A kiállítók sorában találjuk a Karcagi Üveggyár különleges fátyolüvegeit – a „kádárizmus luxusüvegeit” – tervező Suha Zoltánt és feleségét, Suháné Somkuti Katalint.
Itt szólnunk kell Veress Zoltán (1901-1965) üvegtechnikus- üvegművészről is, akinek a nevéhez számos új üvegtípus fejlesztése köthető. Ezek közül is kiemelkedik az európai viszonylatban is nagy sikerű, szériában gyártható ún. fátyolüveg. A fátyolüveg technikai kidolgozásában Veress Zoltánt Suha Zoltán vegyészmérnök segítette, aki később feleségével, Somkuti Katalinnal számos sikeres formatervet készített a Karcagi Üveggyár számára.
Veress Zoltán az 1965-66-os műcsarnoki tárlat idejére elhunyt. A Suha Zoltánnal közösen kikísérletezett fátyolüvegre kért szabadalmát éppen most hatvan esztendeje, 1961-ben jegyezték be[13].
KERESKEDELEM
A tárlatoknak köszönhetően a tervezés a nagyközönség számára is társadalmi-esztétikai-szellemi értékként manifesztálódott. A kiállításokon a tárgyak alkotóit megnevezték. Az üveg művészeti szerepe is érzékelhető módon nőtt. A tárlatokhoz készült katalógusok felvonultatták a kor igényeit a közszükségleti és a lakberendezési tárgyak iránt. Az igényeit, de nem a teljes valóságot, az üzletekben kapható használati tárgyak színvonala sok esetben meg sem közelítette a bemutatótermekben látható tárgyakét.
Üvegáruból viszonylag kevés volt a választék, a tárgyak sok esetben „elavultak, korszerűtlenek” voltak. Pedig szaktudásban, művészi leleményben nem lett volna hiány! A lakásba szánt (sorozatban gyártott) üvegtárgyak az Amfora üzleteiben, áruházakban voltak kaphatók.
A korszak termékeit árukatalógusokban, prospektusokban, reklámlapokon igyekeztek népszerűsíteni. A vásárló közönség száma nőtt, hiszen az OTP hiteleknek – és ahogy a propaganda hangoztatta – „a takarékos életmódnak eredményeként, mindenre jutott a házban, amire a családnak szüksége volt”[15].
A zsűrizett egyedi alkotásokat művészeti szakboltokban lehetett megvásárolni. Megszaporodtak az Iparművészeti Tanács, a Képcsarnok Vállalat és Iparművészeti Vállalat vásárlást ösztönző kiállításai. Az üvegipari formatervezés ügye is előtérbe került azzal a folyamatosan táplált reménnyel, hogy a felkarolt tervezés nyomán igényes üvegtermékek előállítása válik lehetővé.
A Képcsarnoktól az Artexig
A Képcsarnok Vállalat 1948-ban a magángalériák államosítását követően jött létre. Országszerte voltak fióküzletei, galériái. Természetesen mindegyikük központi ellenőrzés alatt állt: csak a vállalat vezetése által engedélyezett, zsűriztetett – cenzúrázott – termékeket árulhatták boltjaiban. Így ez azt is jelentette, hogy a Képcsarnok a művészet széleskörű propagálása terén monopolhelyzetben volt. A valósághoz az is hozzátartozik, hogy a vállalat a Magyar Népköztársaság Művészeti Alapjának tulajdonában volt a Képzőművészeti Alap Kiadóvállalatával, a Képzőművészeti Kivitelező Vállalattal és az Iparművészeti Vállalattal (később: Idea Iparművészeti Vállalat) együtt. A művészek értékesítésre beadott alkotásainak zsűrizését ténylegesen – a magát művészetpártoló és ízlésnevelő szervezetként definiáló – Művészeti Alap által kijelölt képző- és iparművészek végezték. Csak a zsűri által elfogadott, eladásra javasolt művek kerülhettek értékesítésre.
Igényesen kialakított, szép kirakatokkal rendelkező üzletei mellett a Képcsarnok ügynököket is mozgósított. Segítségükkel – részletfizetéssel! – a fővárostól távol is vevőt találhattak az alkotásoknak. Pároldalas, fekete-fehér füzeteinek tanúsága szerint a vállalat a cég Derkovits, vagy Mednyánszky termeiben rendezett egyéni és páros kiállításokkal, valamint a Televízió Képzőművészeti Rovatával szervezett külön sorozattal is népszerűsítette a támogatásra érdemesnek ítélt művészeket.
Az Iparművészeti Vállalat boltjaiban az ajándéktárgyaktól, az öltözékektől a lakáskultúra tárgyain át – a bútoroktól a lámpákon át a vázákig – „az iparművészet legjavát reprezentáló” tárgyakat: az akkori kortárs iparművészek saját műhelyeiben alkotott munkáit, valamint a szintén iparművészek által tervezett, de a vállalat műhelyeiben kivitelezett kis szériás termékeket kínáltak eladásra, bel- és külföldi piacra egyaránt. Így érthető, hogy a cég – a Képzőművészeti Alap Kiadóvállalata által kiadott – színes, a matériákat is érzékeltető, jó minőségű fotókkal illusztrált, tematikus katalógusait többnyelvűre szerkesztették: a magyar mellett angol, francia, spanyol, orosz nyelven ismerhették meg az érdeklődők az egyes iparművészeti szakágak (például a hazai fémművesség, kerámia) legfontosabb jellemzőit alkotóit, és azok válogatott munkáit. (A Képzőművészeti Kiadó a külföldi szakirodalom magyar nyelvű megjelentetésében is jelentős szerepet vállalt.)
A kimondottan külkereskedelmi vállalatok sorában az Artex sajátos helyet foglalt el, mivel a Herendi porcelánon kívül nem exportált ún. márkacikkeket, így lépésről-lépésre magának kellett megteremtenie saját imázsát, „good-will”-jét. A Herendi porcelán jó indulótőkének bizonyult az elismertséghez: a hetvenes években a világ egyik legjobban keresett, kézzel festett porcelánjai közé tartozott. A herendi mellett Zsolnay-porcelánt, háztartási porcelánt, különböző típusú (népművészeti és „modern”) kerámiát is árusított, népszerűsítve a fazekasipart és kerámiagyártást, a művészi kerámiát. A lakáskultúra fejlődése felpezsdítette a gépi mellett, a kézzel szövött, a csomózott szőnyegek, faliszőnyegek iránti keresletet is, ebből következően a vállalat együttműködésben az alkotókkal lerakta a szőnyegexport alapjait is. Az ezüst-és aranyáruk, az ékszerek, a különféle dísztárgyak külföldi értékesítését is az Artex szervezte meg. A vállalat a hetvenes évek végéig igen sokat tett a kis tételnek számító cikkek kivitele érdekében is: olyan alkotások is szerepeltek az Artex export-listáján, mint a kosár-és fonásáruk, vagy a játékkártyák, festmények. Az Artex értékesítette az Üvegipari Művek Karcagi Üveggyárának termékeit (fátyolüvegek, Termover hőálló konyhai edénycsalád) is.
Idővel, a túlzott centralizmusból adódóan az Alap vállalatainak működésében jelentkező problémák befolyásolták az iparművészeti, vállalati szereplők lehetőségeit, az Artex szervezeti felépítése például egyre inkább formálissá vált, az ügynökök korlátlan urai lettek egy-egy konkrét üzletkötésnek, sok esetben szakmai megalapozottság nélkül, szubjektív módon döntöttek[18].
Folytatjuk…
_______________________________________________________________
[1] Az Egyesület 1926-ban szerveződött.[2] Munkáslakás az „Új magyar otthon” kiállításon 1940-ben: https://habitation.archivportal.hu/hu/munkaslakas-az-uj-magyar-otthon-kiallitason-1940-ben
[3] E szándék egyik közvetlen példáját a két háború közötti Wiener Werkstätte mozgalom adta, mely a tervezői és a kivitelezői szerepek összekapcsolódására irányult. A mozgalom hatással volt az európai – így a magyar – tervezőművészet fejlődésére is. Az ipar és a tervezés együttműködésére irányuló igény végig jelen volt a háborút követő évtizedek tervezőművészeteket bemutató fórumain, de mint a későbbiekben láthatóvá vált, a formatervezői-kivitelezői kapcsolat évtizedek múlva sem lett zökkenőmentes. A rendszerváltás a gyárak megszűnésével új helyzeteket teremtett.
[4] Az art deco és a modernizmus korában, a gazdasági világválság végén, 1933-ban alakította meg önálló stúdióját Párizsban a magyar üvegművészet iskolateremtő mestere, Báthory Júlia (1901–2000). Ő 120 évvel ezelőtt Budapesten született, Münchenben tanult és a Bauhausban is megfordult, majd saját tervező-kivitelező műhelyében – a Studio La Girouette-ben (Szélkakas Stúdió) – tevékenykedett. A háborút követően Báthory Júlia szervezte meg és indította el az üveges képzést Magyarországon a Képző és Iparművészeti Gimnáziumban, később az Iparművészeti Főiskolában is az ő tanmenetén alapult a képzés.
[5] Jó példa erre az 1969-ben, Miskolcon megrendezett Ipari művészet című gyári termékeket felvonultató kiállítás, melynek tervezői névsorában Mánczos József, Prunner Gabriella, Takács Géza, Ureschné Lőrinczy Éva üvegtervezők is szerepelnek.
[6] Ebben az évben indult el Báthory Júlia vezetésével a szervezett üveges képzés Magyarországon.
[7] A katalógus a szerző tulajdona.
[8] Ez időben az üveggyárak már az 1963-ban megalakult, kutatóintézettel, kiállítótérrel is rendelkező Üvegipari Művek (ÜM) szárnyai alatt tevékenykedtek.
[9] A kép forrása: http://www.muveszetaziparban.hu/hu/kiallitasok/iv-orszagos-iparmuveszeti-kiallitas/24
[10] V. Országos Iparművészeti Kiállítás 1965-1966, Műcsarnok, Bp. A kiadványt Csipes Antal iparművész bocsátotta a szerző rendelkezésére.
[11] A tárlaton többek között Sovánka István millenniumi eseményre alkotott keresztelőmedencéjét és Báthory Júlia Gömbváza víz alatti jelenettel című művét is megcsodálhatta a nagyközönség.
[12] A tárlatot abban az évben rendezték meg, amikor az Iparművészeti Főiskolán Z. Gács György képzőművész irányításával elkezdték az üvegtervezők/üvegművészek képzését. Az intézmény érdemben még nem képviseltethette magát a tárlaton. Az országos jelentőségű kiállításon Báthory Júlia „Kisképzős” tanítványai szerepeltek. Rajtuk kívül részt vett a bemutatón a Báthory-tanítvány Lévainé Szabó Erzsébet, valamint Mánczos József is. Mánczos volt sokáig az első és egyetlen hazai gyári üvegtervező: már a harmincas években a salgótarjáni gyárban tevékenykedett. A tárlat idején az Iparművészeti Főiskola óraadó tanára is volt, üvegművészeti kurzust tartott.
[13] Rakovszky Zsófia: Veress Zoltán, a polihisztor üvegművész. Forrás: https://issuu.com/zsofiarakovszky/docs/szakdolgozat_rakovszkyzs
[14] Forrás: https://szte.org.hu/fatyoluveg-kiallitas
[15] Reklámszöveg az Országos Takarékpénztár prospektusából, 1960-as évek, (MKVM, Bp.)
[16] A katalógust Csipes Antal bocsátotta a szerző rendelkezésére.
[17] A katalógust Csipes Antal bocsátotta a szerző rendelkezésére.
[18] Szerk. Dr. Szabó Imre et al.: Könnyűipar Magyarországon. INTERPRESS Kiadó és Nyomda, Bp.
A blogcikk szerzője által korábban az MMA MMKi oldalán megjelent szöveg kiegészített változata.
