2021. május 13. | Fekete Barbara
A magyar irodalomtörténet egyik legendás alakja, Krúdy Gyula 88 évvel ezelőtt, május 12-én távozott az élők sorából. Életének utolsó három évét családjával abban az épületben töltötte, mely ma múzeumunknak ad otthont. Az egykori lakás két szobájában budapesti lakhelyeiről és műveiben szereplő vendéglátóhelyekről szóló állandó kiállítás várja az irodalombarátokat.
A Nyíregyházáról a fővárosba költöző író Budapest számos pontján megfordult bérlőként, a hónapos szobákat a már népszerű, befutott szerző valamivel később szállodai szobákra cserélhette, a leghosszabb ideig a margitszigeti Nagy- és Kisszállókban élt és alkotott. A margitszigeti édent egy szerény óbudai lakás követte, az egykori Templom utca 15. számú épület ma többek között Krúdy Gyula munkásságát is bemutató irodalmi emlékhelynek ad otthont.
Az óriási méretű életmű olyan gyöngyszemei íródtak az óbudai évek alatt mint a Rezeda Kázmér szép élete, a Purgatórium című kisregény vagy a Kékszalag hőse.
Az évfordulón Krúdy Gyulára saját soraival szeretnénk emlékezni, mely gondolatokat az „óbudai hajós” megérkezését követően nem sokkal vethetett papírra. Megrázó, megható, gyönyörű sorok, egy fáradt és sokat látott szerző tollából. Egy óbudai pillanatkép, amit az író emlékül hagyott nekünk, és mi örömmel olvassuk sorait újra és újra.
„Szindbád olyanformán vetődött az óbudai partra (a hajógyári sziget környékén), mint egy hajótörött, akinek nem volt válogatnivalója a menekülés módjában.
Ott szállott partra, ahol lehetett, akár csak egy sekélyes, reménytelen parton is, ahol elhasznált pléh kályhacsövek, lyukas bádog, gyermekfürösztő teknők, öregasszonyok megfoltozhatatlan edényei (ibrikei) között, ahol a hasznavehetetlen tárgyak között haszontalannak érezte már önmagát is. De sajkája léket kapott, vihart talált, sziklába ütközött, egyszóval tönkrement a Dunán, csak puszta életét mentette meg a csatából, amelyet az elemekkel vívott, amikor is minden percben agyonzúzhatta volna magát.
Ő, mint a neve is mutatja, „vadevezős” volt egész életében, így senkinek a pártfogására nem számíthatott, mikor érzése szerint összetört bordákkal, kimerült tagokkal, a pokoli látományoktól elgyávult lélekkel, csak éppen egy paraszthajszálon függő szívvel, nehézkes testtel, mint egy kővel megrakott szekér a sivatagban, a hajótörésből megmentette puszta életét, és annak is örült, hogy még egy saru van a lábán.
Tehát nem mehetett el a plébánia mellett, hogy annak küszöbén be ne sántikáljon, és az öreg plébános úrtól pártfogást kérjen arra az időre, amíg messze a nagyvilágtól, az óbudai partokon újra felépítheti a maga hajócskáját. Vagy pedig, ami valószínűbbnek látszott, egy kis temetés irányában pártfogolja őt az apátúr, mert nem akart elhasznált éjjeli edényként a parton elhagyatva lenni.
– Úgyis mindig az óbudai temetőben akartam nyugodni, ha már nem tölthettem egész életemet Óbudán, a nagyon tiszteletre méltó városban. Itt szeretnék adót fizetni – mondta Szindbád szívbeli meggyőződéssel, mert hajótörése után ő se volt takarékoskodó a kegyes elhatározásokkal, amelyekkel kegyelmet kér további életben maradásához.
Tehát beköltözött Szindbád Óbudára, mint egy tönkrement vadevezős, aki soha többé nem mer kalandokra indulni a nagy Duna mentén, hogy ott olyan dolgokat fedezzen fel, mint egy új Kolumbusz Kristóf.”
– A vadevezős megtérése (Az ódonságok városában) –
